Gulyás Miklós: Hon. Magyarország keresése [II. rész]

[„beszélgetés” az album szerzőjével, további széljegyzetek]

Gulyás Miklós, a Hon c. album szerzője igen megtisztelő módon egy részletes, hosszabb és alapos megjegyzést, pontosítás[oka]t fűzött írásomhoz [amit újfent köszönök, és aminek igen örülök], amihez, mivel úgy gondolom, nagy részben szakmai jellegűek, tanulságosak és figyelemreméltóak a megjegyzései, külön blogbejegyzésben fűzöm válaszaimat, megjegyzéseimet.
A szerző teljes szövege az albumáról írott elemzésem végén, a megjegyzések rovatban található. Mostani szövegemben csak azokat a passzusait idézem, amelyekre reagálok.

Kitérő
Szerintem nagyon érdekes, fontos és viszonylag ritka dolog, ha adott művel foglalkozva alkotójával is mód nyílik a párbeszédre, mód nyílik meghallgatni, elolvasni azt, amit a szerző tud, gondol a művéről, amit ő úgy ítél, hogy elmondhat a műről. Nyilvánvaló, hogy bizonyos értelemben az alkotó tud a „legtöbbet” a művéről. Legalábbis addig a pillanatig, amíg elkészült vele. Tudja, hogyan alakult, készült a mű, tudja, mit szeretett volna, mi volt a célja, mit gondolt a mű alkotása közben, a műben és utána stb. Ez nagyon nagy és fontos tudás. Viszont amikor a mű kész, bizonyos értelemben leválik alkotójáról és önálló életre kel. Befogadók, értelmezők tudatában, érzékelésében képződik/kel életre újra és újra és voltaképp, mindig másként. A „leválást” pl. értelmezhetjük úgy is, hogy a mű, elkészülvén valami más lesz, mint ami az alkotás közben volt. Más a mű, mint a hozzá vezető út, bizonyos értelemben, amikor készen van és leválik, a mű alkotója, mindazon, a műről való mérhetetlen tudás birtokában bár, de maga is csak egy lesz a befogadók között. Az alkotó „szava” ugyanolyan szó, mint műve más befogadójáé, lehet, hogy sokkal többet mondó, érdekes, fontos szó és egyfajta értelemben: pótolhatatlan információ birtokosa, de mégsem a „végső” és megfellebbezhetetlen mondás, állítás művéről. Azt az irodalomtudományi állítást és következményeit, hogy a „szerző halott” én voltaképp pragmatikusan értem. Adott mű értelmezéséből ab ovo és semmiképp nem zárnám ki a szerzői szólamot, intenciót, értelmezést, ám annak fontosságát sem túlzom el, azaz, nem juttatom a mű értelmezését [el]döntő pozícióba. Azt gondolom, a szerző „hangja” is egy hang, egy értelmezés, egy befogadó a többi között, amit ilyen vagy olyan módon „meghallok”, meg kell hallanom, és értelmeznem.

„Beszélgetés” I. [a koncepcióról]

„(…)A „Hon”címválasztás itt azt jelenti (ebben az összefüggésben), hogy nekem ez jutott, ilyen hon. Az archaizálás vicc, ennyiben inkább cinikus egy picit, mint heroikus, de remélem azért: az illendőség határain belül maradtam vele, mindenképpen ez volt a célom, lehet, hogy ezért érthető a szándék egy kicsit nehezebben. „Hon”-„Home”: otthon, (nem country nem land vagy nem state , pláne nem nation, különben az angol fordító, csak a hon szóból kiindulva a home megfelelést választotta, anélkül, hogy egyetlen képet látott volna az anyagból) az én érzetem a valahová tartozásról, az én honom, otthonom, az én történetem, ha máséra is hasonlít az sem véletlen. Komolyan nem értem mi ezzel a gond, miért nem érthető, vagy miért félreérthető? Pláne, hogy olyan jól meg van fogalmazva a kritikában: „kép a valóságról, vagy amit megkonstruált magának, megkonstruál magának minden ember, ahhoz, hogy élni tudjon” (igen, igen és én fényképész vagyok). A hon és az ország fogalmak között az alapvető különbség az, hogy a hon paraméterek nélküli fogalom, nincs fizikai kiterjedése, szemben az országgal, mert az nagyon is fizikai, akár statisztikai és földrajzi paraméterekkel is leírható, optikailag feltérképezhető rétegei vannak. Egy fotósnak nincs más választása, mint ezen keresztül megragadni az otthont. A hont nem lehet keresni, az országot igen, persze nem azt, hogy hol van, hanem a paramétereit. Könyvem címe ezért Hon, az alcíme pedig Magyarország keresése. Különben ebben is van utalás Steinbeckre (Amerika keresése) Nem szeretem a heroikus fogalmazásmódot (akkor nem apró-cseprő dolgokból építkeznék), bár ha valamit az ember nagyon meg akar csinálni beleeshet ebbe a csapdába, de ebben a kritikában szerintem ez túl van hangsúlyozva. „

Lehetséges, sőt biztos, hogy az album koncepcióját illetően nem figyeltem eléggé a saját értelmezésemnek esetlegesen ellentmondó, ellenálló „másféle” jelekre, értelmezhetőségre. Talán az az egyoldalúság oka, hogy koncepció-értelmezésem különválik a kép-értelmezésektől, azaz nem olvastam össze a kettőt, vagy másképp: nem olvastam vissza a képeket a koncepcióra. Abból indultam ki, hogy a hon mit jelent, mi a jelentésköre, mi lehet a kontextusa, milyen asszociációkat indíthat be és ezt látszott alátámasztani az alcím is, továbbá a szerző fülszövege. A képek azonban jelentősen árnyalják, sőt aláássák ezeket a jelentéseket, asszociációkat, valóban. Kérdés, mennyire nyilvánvaló, explicit módon teszik ezt.
Úgy gondolom, hogy a hon szóhoz túl sok minden kötődik az irodalmi és politikai hagyományban, történetben, túl erős a szó kontextusa ahhoz, hogy ezeket figyelmen kívül tudjuk hagyni vagy felül tudjuk írni. Az alcím jelentésköre és kontextusa is a címet erősíti ebben az értelemben. Az album járulékos szövegeiben ezért én nem érzek sem iróniát, sem cinizmust. Szerintem túl erősre és egyneműre sikerült a koncepció, és így kicsit hosszú, nagy a táv a képektől vissza. Pl. ha nincs az alcím, számomra sokkal egyértelműbbek lennének az önmagában álló és adott képekre utaló hon szócska ironikus, sőt cinikus felhangjai. Ugyanis a „Magyarország keresése” is erősen terhelt a magyar hagyományban, elég nehéz nem belelátni a heroizmust, akaratot, utópizmust stb.
Egy album, de akár egy kép a címével és koncepciójával együtt egész. A cím a kép része és fontos része, mivel ez helyezi el, ez [is] kontextualizálja a képet. Nem mindegy, mi mit jelent, mi mit hív elő a befogadói tudatban, és mindez hogyan helyezi el, hogyan definiálja magát a képet.

„Ami esetleg heroikusnak tűnhet azok valójában emlékképek, kvázi a gyerekkorból, ami szebb mindig, nemcsak az elmúlt idő, hanem a gyerek alapvető pozitív várakozása miatt (002, 004, 005, 009, 085). A kulcs kép pár, amire ez a szál kifut maga a kiemelt kép (085) és a mellé helyezett vonaton alvó kislány képe, a két kép máskülönben egyáltalán nem illene össze.”

Igazából „heroizmuson” én itt csak a koncepció megfogalmazásait és azok következményeit értettem. A képekben, megformálásukban nem érzékeltem a heroikust.

„Sorozatom nem ország kép, hanem személyes állásfoglalás (szubjektív dokumentarizmus) arról szól, hogy nekem nem alapvetően a léttel van bajom, hanem azzal, hogy egy kevéssé élhető ország, (itt az ország a jó kifejezés) ahová születtem (születtünk), persze tudom, hogy van rosszabb is, de a bosszantó, hogy itt könnyen lehetne jobb is. Ezért kellett országban gondolkodnom. Nagyon konkrét utalások vannak erre a könyvben: az ajánlás az apámnak szól, akit nagyon szeretek, de első komoly harcaimat vele vívtam (szerencsére vívom ma is, vagyok ilyen hülye!). A mi konfliktusunk nem lehet egyszerűen, szokványos generációk közötti konfliktus, ez nem családi ügy (én 1957-ben születtem). Az utolsó képen az apám látható, ezt nem írtam oda, de ez a kép kilóg a többi közül, mert portré, ebből lehet tudni, hogy ő az akinek az ajánlás szól, és ez itt egy kicsit jelkép is, apáinknak szól, és ennyiben az ország sorsáról is.

Az utolsó kép számomra is talányos volt, de valahogyan egy jelentős értelemben, éreztem, hogy valamiért ez a motívum itt fontos, de nem tudtam, miért. Így most számomra ez mindenképpen egy szép rím, és tovább erősíti az önéletrajzi narratívát.

"Beszélgetés” II. [az ismétlődő képelemekről]

„Az ismételgetett képelemekről
lIyen kettő van a könyvben, a megfáradt, idős arcok, alakok (ezen belül is a „sapkás” nénik, illetve hölgyek,  bocs már volt, hogy kijavítottak) és a különféle motorok. Sajnálom, hogy az elsőnek az indoklását konkrétan ki kell mondanom: itt lepusztítottak egy országot erkölcsi, szellemi, fizikai és esztétikai értelemben egyformán. Szerintem logikusan a mindenkori vezetői tették ezt, de politikával nem foglakozom. Engem az állag érdekel, pontosabban az, hogy én ezt, miképp élem meg. Gondolom világos, hogy én konkrétan „csak” az utca emberével (10 állampolgár közül 9) foglalkoztam, leginkább velük tudom azonosítani ma is magam, illetve ő általuk tudom kifejezni az érzéseimet, ezért kell időnként csavarognom. Az alakok tűző napon vannak fényképezve, mert így lesz bennük valami furán egyforma, közös és elhasznált. Azt akartam, hogy az én figuráim legyenek. Ennyiben nem a szereplőkről szól személy szerint a kép, inkább konstruált vízió, ezt nem elég egyszer eljátszani. A motorok valójában a magántulajdon kis szigetei, a tárgyfétis hordozói. Gyerekkoromban például a golyóstoll volt, ezen azért már túljutottunk. De az autó például sokkal inkább használati tárgy, szerintem csak a motorokon be lehetne mutatni a mentalitás változását, a motor mindig személyes, igaz itt ez csak érintve van, de fontos.”

Ahogy én látom, itt a fotóalbum-szerkesztés, szerkezet kicsit irodalmi vagy zenei mintára szerveződik, ill. emlékeztet erre, ahol is az ismétlődésnek, ismétlésnek, vagy éppen vezérmotívumnak különösen fontos szerepe van. A célt értem, de mint befogadó, ahogy lapozok, egyszerre csak egy képet tudok nézni. Ha átnéztem az albumot és megteszem ezt még párszor, utána nyilván konstruálódik bennem egy rend, észreveszem az előre, hátra utaló elemeket, tehát a nagyobb szerkezetet, így az egyes képek értelmezése is megváltozik, mert összefüggésbe kerülnek más-más képekkel. A képnézés, albumnézés természeténél fogva azonban nagyon nagy távolságot így sem tudok egybelátni. Nézem a képet, és bár tudom, mi a szerepe az egészben, de mégis azt az egy képet is értékelnem, élveznem kell/ene valamiképp. Nálam néha nem működött, működik az ismétlődő elemek egyediségének élvezete, értékelése.
Talán azért is, mert pl. a sajtófotóban, az autonóm riportban, szubjektív dokumentarizmusban szinte az egyik állandó toposz a lepusztult valóság, az idős arcok, utcai jelenetek. Túl sok ilyen kép van, hogy értékelni tudnám, élvezni tudnám itt a majdnem ugyanazt ismétlődő elemként. Az utca embere így fotózva, tehát fekete-fehér nyersanyagra, nagylátószögű objektívval, kvázi voyeur szemszögből elkapva a pillanatot, a nagyrészt gyanakvó, de inkább bezárkózó arckifejezéseket, ez túlságosan elhasználódott már számomra. Az „egyforma”, „közös” és „elhasznált” ilyen ismétlődése szerintem a legtöbbször egész egyszerűen az érzékelési küszöb alatt marad a befogadóban, és maximum monotonitásával tűnik ki. Az nyilvánvaló és ez ki is van fejtve, hogy itt nem emberábrázolásról van szó, nem egyedek, sorsok ábrázolásáról, nem elmélyedésről az egyediben, hanem típusokról, tucatról, egy feltételezett országnak az arcokban, arcokon való kifejeződéséről. Ez viszont így túl általános. A formálásmód is bizonyos értelemben általános, azaz tipikus, kevéssé egyedi. Nekem a szubjektív vízió kevés itt ilyen értelemben.
Pl. a motoros képeket abszolút nem tudtam hova tenni, nekem ez a leggyengébb réteg az albumban. Képileg, kompozícionálisan teljesen semlegesek, esetlegesek a képek, a téma mögötti elképzelés, koncepció, pedig egész egyszerűen nem üt át, nem jön át, nem látszik.
Az alapkoncepció, gondolat, hogy „…itt lepusztítottak egy országot erkölcsi, szellemi, fizikai és esztétikai értelemben egyformán. Szerintem logikusan a mindenkori vezetői tették ezt, de politikával nem foglakozom.”, elég erős, de szerintem fotográfiailag nem túl termékeny. Nekem ez túl általános. És ebben sem érzek iróniát. De persze, értem, teljesen világos és nyilván, mint magánember bizonyos értelemben osztom is ezt az elképzelést, kritikát [bár az ők helyett én mi-t mondanék, azaz hárítás és vád helyett önvád és önvizsgálat/önreflexió az, amit pontosabbnak érzek, anélkül, hogy különösebben politizálnék, merthogy ki is az az ők?], de fotográfiailag nem érzem elég erős kiindulásnak

„Beszélgetés” III. [a gyengébb képekről]

„Gyengébbnek ítélt képek
A gyengébbnek ítélt képek nagy részével egyszerűen nem értek egyet. Vagy simán nem értem miért gyengébb: 001, 003, 019!, 20!, 028!, 031!, 40, 78!, 100!, vagy kellettek a koncepció pontosításához: 013 –014, 080-81, 091-092. A felkiáltójellel megjelölteket én a legjobb képek közé sorolom. A könyvemről a márciusi Fotóművészetben megjelenő anyaghoz, ahová 15 képet kértek, nem egyet beválogattam ezek közül. Így megnyugtat, hogy ezt nem tudom slendriánságként magamra venni, inkább véleménykülönbségnek gondolom a kritikusé és a sajátomé között.”

Ennél a pontnál érzem azt, hogy előző írásomban túl rövidre zártam az értelmezést. Mondjuk a blog műfaja és egyáltalán ez a forma sem kedvez a hosszadalmasabb elemzésnek, de valóban meg kellett volna indokolnom, akár rövidebb elemzések keretében, mit és miért tartok gyengébb képnek.

019: itt egy szatyrot cipelő nőt látunk félbevágva, háttérben egy motorbicikli. Erős, érzéki elemnek érzem, látom itt a bukósisakot és a műbőr ülést és kicsit a motor formáját. Erős, férfias a nő keze, ahogy markolja a szatyrot, van valami dühös és erőszakos a mozdulatban, fogásban. Ezzel együtt tanácstalan vagyok, tényleg nagyon sok ilyen kép van. Pl. anno Jokesz Antal beállítatlan, spontán felvételei, amelyeken legtöbbször ilyen félbevágott, szatyros emberek láthatóak. Szóval nem rossz, de nem hív elő bennem értelmezési kényszert vagy különösebb izgalmat vagy rácsodálkozást.

020: itt is azt látom, hogy ez egy képtípus, sokat láttam/láttunk már ilyet. Nem érzem elég erősen a formálásban, szemléletmódban a szubjektív erőt, eredetiséget, izgalmat. Egy család, Balaton, a kép centrumában gyanakvóan, bizalmatlanul az objektívbe, azaz ránk tekintő nő, gyerek.

028: utca, fa, Trabant, idős nénike és árnyéka. Tényleg nem értem, mit kellene látnunk itt.

078: utca, háttal a fő témák: idős néni, fiatal, szép lány. Sajnos, én itt csak a közhelyet látom, semmi mást.

100: itt kristálytisztán ugyanolyan típusú a közhely, mint előbb: kis pad, nagy pad, kettő egymáshoz láncolva. Értem, az a baj, hogy túl jól lehet érteni, túl direkt az egész, ez a fajta abszurd, ez a fajta humorforrás. Nekem túl könnyen adódnak ezek az életben gyakran előforduló, látható, megmosolyogtató ellentétek, kicsi, nagy, fiatal, öreg, modern ház, öreg ház, kis ember, nagy ember, idős néni, csecsemő stb. A kép sem kompozícionálisan, sem „szellemileg” nem késztet eléggé gondolkodásra, másként látásra. Kevéssé mozgat meg, azt mutatja és úgy, ahogy általában az ilyesmit mutatni szokták, ahogy az ilyesmi közérthető és fogyasztható. Kedves, humoros, rendben, de ez számomra, azon a magas szinten, ahol az album jelentős teljesítményeit látom, érzékelem, sejtem: kevés.

Azt gondolom, itt valóban eléggé nagy véleménykülönbség van köztünk, mivel én nem látok, nem tudok egyelőre itt és most elég erős érvet amellett, hogy ezek a képek a legjobbak lennének, sőt, egyesek számomra a leggyengébbek. Az ok: viszonylag konvencionális ábrázolásmód, képi közhelyek, kevés egyéni látásmódra utaló jel.
Ez azért is érdekes tán, mert a korábbi kötet legtöbb képét, sok képét kifejezetten erősnek, egyéninek és szuggesztívnek érzem. Lehetséges azonban, hogy ez a kötet annyira más, egyedi koordinátarendszert felállító és csak abban értelmezhető, hogy egy részét nem tudván értelmezni, kontextualizálni, gyengének érzem, tehát a mostani kötet jó része egyfajta vakfolt látómezőmben. Az sem kizárt persze, hogy a szerző, elkészült, önálló életet élő művével szemben álló befogadóként, saját maga is félreolvassa, félrenézi művét, azaz máshol és máshogy látja kvalitását, máshol és máshogy gyengéit. Vagy egyszerűen: más művet lát. Máshol van a vakfolt.
De megkockáztatok egy másfajta, érvekkel nehezebben alátámasztható megjegyzést is: úgy érzem, a budapesti anyagnál sokkal inkább „hazai” pályán mozgott a fotográfus, sokkal jobban ismerte anyagát, jobban érezte anyagát, merészebben formálta, egyénibben látta és mutatta. Nekem a magyarországi sok helyütt nem eléggé átütő, nem elég mély, szubjektív, és/mert megmarad a szubjektív dokumentarista fotográfia toposzainak, formálásmódjainak felmutatásánál.

„Beszélgetés” IV. [a tökéletes művekről]

„A tökéletes művekről
Nem akarok magam ellen állást foglalni, de szerintem a 2002-es könyv sem tökéletes mű (hallgattam eleget akkor, hogy azzal mi a baj) Sőt szerintem tökéletes művek egyáltalán nincsenek, tovább megyek nem is lehet ilyeneket csinálni, erre csak törekedni lehet, de az kötelező. A Mona Lisából az idők során lefűrészeltek jó néhány centit, ez jót tett neki? Most tökéletes? Vagy azelőtt volt az? Esetleg így is az meg úgy is az volt? Hogy van ez?”

Talán rosszul fogalmaztam, de azt írtam: „A Hon megítélésem szerint nem tökéletes mű. Ilyen formán nem éri el a 2002-es album színvonalát.” Tehát nem a 2002-es albumról állítottam, hogy tökéletes, inkább csak indirekt módon jeleztem „színvonalát”.
Tökéletes mű perszehogy nincs. Maga a tökéletes fogalom is nehezen alkalmazható a műalkotásokra, több okból. A 2002-es tökéletesebb mű, kevésbé egyenetlen, mint a 2007-es. Számomra persze. Az én szempontjaim és érvrendszerem szerint.
Kevesebb képi közhelyet/toposzt érzek ott, kevesebb már látott, ismert képet, formálásmódot. Több eredetiséget. Itt pedig, egy kis rész gyengébb, esendőbb anyagot és egy igen fontos rész izgalmas, előremutató kezdeményezést, megvalósítást. Hogy mondjam, kevés művészi életművet ismerünk [ha egyáltalán ismerünk ilyet], amely csupa remekműből áll, amely csupa azonosan a csúcskategóriába tartozó műből áll. A jobb életművek nagy többsége valószínűleg pár remekműből és sok-sok közepes és jó pár sikerültelen, korai, kései stb., műből áll. És ez a hierarchia-féleség is csak egy adott pillanatra érvényes, hiszen nem tudhatjuk, hogy az időben utánunk következő befogadók számára nem strukturálódik-e át az adott életmű érték-hierarchiája. Sőt, nyilvánvaló, hogy akár egész életművek értéktelenedhetnek el vagy ellenkezőleg, az időben.

„Kóda”
Most és itt és számomra a Hon jelentékeny, figyelemreméltó teljesítmény, amellett, hogy nem hibátlan, mert érzek benne esendőbb és gyengébb anyagokat. Bizonyos értelemben túlírtnak érzem az albumot. Kevesebb több lenne, nagyobb szelekcióval, kevesebb ismétléssel talán nagyobb izgalmat okozna. A korábbi album, ebben az összevetésben számomra erősebb, összefogottabb teljesítmény volt.

Gulyás Miklós: Hon. Magyarország keresése

(Gulyás Miklós: Hon. Magyarország keresése. Gulyás Miklós, Budapest, 2007)

Nehéz ügy ez az album. Jó ideje „olvasom”, más-más kontextusokkal próbálkozva, de nem „érek a végére”, azaz: nehezen jutok egy viszonylag egyértelmű és világos értelmezéshez, ami értelmezésbeli ingadozás azonban, érzésem szerint, sajnos nem az album „tudatos” erőfeszítésének, szerkezetének, szemléletmódjának stb., a következménye, „akarata”.
Ebből adódik, hogy szövegem még erőteljesebben és tudatosabban széljegyzet, széljegyzetek sora, széljegyzetek széljegyzete csupán, nem törekedik teljes és kerek értelmezésre, mivel a „dolog” és az értelmezés eléggé és nem túlságosan termékenyen: nyitott még, már…
Az album elemzésébe bevonom Gulyás Miklós korábbi, 1 másodperc, Budapesti fényképek (Új Mandátum Könyvkiadó, Magyar Iparművészeti Egyetem, 2002.) c. albumát. Az összevetés minden különösebb ok nélkül is adódna, de elemzendő albumunk végén, a könyvészeti adatok között szerepel a következő mondat is: „Előző fotóalbumom 2002-ben, „1 másodperc, Budapesti fényképek” címmel jelent meg.”, ami számomra eléggé szokatlan közlés adott albumban [a teljességgel érthető [ön] reklámon túl], ezért mindenképpen figyelmet érdemel.

Koncepciók, szövegek

Gulyás Miklós láthatóan és olvashatóan meglehetősen pontosan körvonalazott koncepciók „mentén” fotózik, állít össze albumot, és elgondolásait írásban is megfogalmazza könyveiben, méghozzá precízen, érzékenyen, önreflexíven, nyelvileg színvonalas, kidolgozott formában. Tud írni [is].
A 2002-es könyvében leírja a címben jelzett koncepcióját, emellett pár bekezdésben úgy általában reflektál szemléletmódjára, módszerére és jelzi elgondolásait a fotóról és a városról, vagyis egyfajta ars poeticát vázol fel. Szerepel a könyvben még egy felkért szerző írása is, mint, ahogy a Hon-ban, amelyekkel azonban komolyan nem foglalkoznék, hisz maguk az írások sem ilyen célból, okból születtek.
A Hon-ban csökken az „önszöveg” mennyisége, a könyvborítón egy viszonylag rövid fülszövegben jut hely az album koncepciójának kifejtésére. A hátoldalon pedig egy idézet Steinbecktől.
A 2002-es album koncepciója világos, mondhatni (fotótechnikai értelemben is) egzakt, budapesti képek, kb. 1 másodperc egy város életéből. Viszonylag „tág”, de mégis szikár és pontos koncepció.
A Hon koncepciója más, irodalmibb, narratívabb és voltaképp: [némileg, vállaltan anakronisztikus módon] többet, nagyobbat akaró, tehát, még „tágabb”.
A dolog ugyanis így néz ki: előbb Budapest, egy, de inkább a Város életéből 1 másodperc, utána, öt év múlva már egész Magyarország keresése, feltérképezése, be- és felmutatása, és nemcsak a mai országé, hanem úgymond talán az egész nemzeté, legalábbis nekem erre utal a szándékosan avíttas, nemes patinájú szó, a Hon, és annak konnotációi.

A Hon koncepciója, de inkább: története:

„2002 telén kis torokfájás és hőemelkedés miatt feküdtem otthon, kint ronda idő volt, még örültem is, hogy így nyugodtan olvasgathatok. A kiszemelt mű John Steinbeck: Csatangolások Charleyval című könyve volt, mely lényegében útleírás. Az idősödő író egy lakóbusszal, öreg kutyája társaságában járja be Amerikát. Megtetszett a dolog, elhatároztam, ha majd jön a tavasz, elindulok, utazgatok Magyarországon és közben fényképezek. Az elkövetkező öt évben, mikor időm engedte, rendszeresen tettem ilyen túrákat. Egyedül, többnyire autóval mentem és olcsó szállásokon laktam. Utazás, felfedezés, fényképezés és a képekből történő utólagos építkezés mind egy egyelőre pontosan nem látható folyamat részei voltak. A valóság képét akartam, miközben tudom: a valóság érzetét lehet csak dokumentálni.”

Szép szöveg. „Szép”, mert egy történetbe ágyazza az albumot, egy életrajzi történetből és egy irodalmi élményből bomlik ki az utazás és a képek, azaz: öt év élete/munkája. Szép, mert így nyer értelmet a könyvészeti adatok között lévő utalás a korábbi albumra, amely 2002-ben jelent meg. A szerző önreflexiójában tehát a két albumot, ha vékonyan is, de összeköti egy szál, az [ön] életrajzé, így létrejön egy élet és egy életmű egysége, folytonossága, tehát nemcsak album szinten van koncepciója a fotósnak. Szép, mert a könyvön szereplő Steinbeck-idézet is pontos, mert alátámasztja Gulyás szövegét, sőt finom belső rímekkel össze is kapcsolódik a két szöveg: a „torokfájás és hőemelkedésre” rímel nekem a steinbecki „nyugtalanság vírusa”, ami persze nem biztos, hogy tudatos rím.
A szöveg amúgy és az egész „terv”, ahogy az album címe is, némileg anakronisztikus és melankolikusan heroikus. Emellett az utazásnak, csavargásnak, országbejárásnak hatalmas irodalma, hagyományai vannak. Elég, ha csak az amerikai mítoszokra gondolunk (a steinbecki mellett), az Úton-ra, de akár az összes, európai csavargómítoszra vagy pedig a népi írók mozgalmára, mozgalmaira, a lemenésre a nép közé vagy ha eszünkbe jut a régi könyvsorozat, a Magyarország felfedezése. Vagy ad absurdum, a Mátyás király álruhában járja az országot c. elbeszélés. Szóval egy nagyon ősi és modern történet [toposz] a Gulyásé és az ő változata: heroikus. Keresni, megtalálni, felfedezni egy országot [de inkább hon-t, azaz: hazát, szülőföldet, otthont], egy ország arcát, képét: a „valóság képét”, azaz: „érzetét”. Egyedül elindulni, mint egy modern Odüsszeusz, hogy megtalálja a hazát, hogy hazataláljon voltaképp, szellemi értelemben persze. Elindulni, megkeresni valamit, ami nyilvánvalóan nincs, nem is volt, ami egy szellemi konstrukció inkább, mintsem valóság: heroikus.
A végeredmény pedig már előre „borítékolható”, egyedül lehetséges: egy saját, szubjektív változat [„szubjektív dokumentarizmus”], kép a „valóságról”, vagy amit valóságként megkonstruált magának, megkonstruál magának szükségszerűen minden ember, ahhoz, hogy élni tudjon.
A koncepció tehát nekem sok, értelmetlenül sok, szép, túlzó, heroikus túlzás. [Szubjektív dohogások: nem kellene keresni, mert van. Itt van. Meg azért sem kellene keresni, mert nem egy, hanem több. Többféle valóság, több réteg, több haza. De lehet, hogy ez bomlik itt ki, hogy nincs, hogy több. Több? Nekem egyfélének tűnik.]

Képek

A képekkel nehéz a dolog. Azt várnánk, hogy, azt kapjuk, hogy. Tehát van egy várakozás az előző kötetből kiindulva és van egy várakozás a kötet koncepciójából, címéből kiindulva. Nem kapjuk azt, nem úgy kapjuk azt, mit is kapunk. Hiába a narratív szál, ez a kötet más, eléggé más, mint a 2002-es. Ha rövid akarok lenni: abban több ötlet volt, több lelemény, invenció a témaválasztás, komponálás, képalakítás terén, a képanyag változatosabb, gazdagabb, több az önállóan is megálló, értelmezhető kép. Egy bizonyos szempontból erősebb, koncentráltabb, szelektáltabb, helyenként bravúros, emlékezetes anyag a 2002-es.
A Hon kevésbé erősnek tűnik, kevésbé összefogott, sok az üresjárat, a halványabb kép, konvencionális megformálás, sok az ismétlődő szerkezeti, kompozícionális séma, ezért kevésbé tűnik invenciózusnak, változatosnak, néhol kifejezetten monoton. A 2002-es albumban 129 kép szerepelt, ebben 111, mégis a 111 végiglapozásába fáradok hamarabb bele. Ha máshogyan közelítem meg: az anyag szárazabb, mint a korábbi, kevésbé attraktívan fogalmaz a fotós, a formai truvájok, fotográfusi bravúrok hiányoznak, a fotós személyisége háttérbe húzódóbb. Szárazabb szerkesztés, tényszerűbb fogalmazásmód.
A sorozat-szerkezeti elemeket nézve: a 2002-es kötet „egyterű”, a tér Budapest, a képek beazonosítása helyszínek, terek, utcák neveivel történik, az anyagon belül azonban vannak egybefüggőbb egységek, alsorozatok: pl. fürdő, temető, ügető, operabál stb.
A Hon képek szerkezetileg egybefüggő sora, minden kép egy helységnévvel van jelölve. Ami észrevehető még, és ami számomra új és ami elkülöníti az albumot az előzőtől, a fokozottabb, tudatosabb képpárokban-való gondolkodás, képpár-szerkesztés, ami a képek elhelyezésében is megnyilvánul, mert az „egyedi” képek különálló lapokon, üres oldallal elválasztva szerepelnek, a képpárok két szemben lévő oldalon. Így a kötet struktúráját az egyedül álló képek és képpárok váltakozása alakítja. A képpár-alakító munka pedig nyilván utólagos szerkesztés. Nehezen hiszem, hinném, hogy előre átgondolt képpárokban gondolkodna Gulyás, hisz elég nehezen kivitelezhető, hogy egy képpár egyik elemét Komáromban, 2005-ben készíti el, a másik felét Sárospatakon, 2006-ban. A munka, az utólagos szelekcióé és párok kialakításáé. Azaz: a fotográfus a saját anyagát építőkockának véve megkonstruál egy új képi valóságot, többet, mást, mint amit akkor látott, amikor külön-külön elkészítette a képpárok elemeit.
A képpárokban való tudatos gondolkodásban látom az új album legfőbb erényét [a szárazabb fogalmazásmód mellett], másságát a 2002-es albumhoz képest. Így viszont, sok kép, amely önállóan nézve banálisnak, semmitmondónak tűnik, egy másik képpel „együtt-nézve” egészen más értelmet nyer. Eképp a két album fenti összevetése némiképp megtévesztő, mert a Hon sok hiányossága csak a másik album felől nézve hiányosság, a maga kontextusában, értelmezési mezőjében erény, másság.

Részletek

Pár példa: a 005-006-os képpár önálló elemei semmitmondóak, a 005-ös egy napraforgómező, előtérben viszonylag amorf formát felvéve belógó, életlen napraforgófejekkel, erősen hangsúlyozott felhős éggel, háttérben fákkal, némileg amatőrfotó jellegű az egész, semmi „különöset" nem látunk. A 006-os képen egy balra kitekintő idős női fej és egy félbevágott, táskát markoló másik nő szerepel, némileg a szocio- és riportfotó sablonjaiban „elbeszélve”. A két kép együtt mégis: az idős nő mintha a tájat nézné [átnéz a tájba] egyfajta lemondó szomorúsággal. Eképp a két képnek lesz valami melankolikus, költői, személyes aurája, háttere. Ebben a viszonylatban pontos és jó a napraforgómezős kép viszonylagos megformálatlansága, konvencionalitása, hisz az emlékezet, az emlék gyakran nem valami jelentős, szép, fontos motívumból bomlik ki, hanem egyszerűből, köznapiból stb. Formai rím: az idős nő haja és a felhőformák.

A 007-008-as képpár esete majdnem ugyanez. A 007-en a két férfi mintha átsétálna, mintha egy plusz tér nyílna meg számukra a 008-as kép üres, „embertelen”, semmitmondó utcarészletében.

A 024-es képen a fiú mintha a 025-ös kép terébe tolná át a Trabantját, amely balról jobbra törekvő mozgás áttevődik a 025-ös kép Zsigulijára, ami egy karját széttáró férfihez vezet, mutat. Így a két képből állókép egyszerre humoros, irracionális és többértelmű.

Ugyanilyen, csak jobbról balra irányuló mozgás van a 026 és 027-es képpárokban, plusz egy zökkenő, hisz a 026-os éppen lépő alakjaiból csak közeli részlet, képkivágat látszik, míg a 027-es alakjai majdnem teljes alakjukban képbe vannak foglalva.

Az egyik legszellemesebb képpár a 054-055-ös. A 054-esen jobbra néző férfi mintha a 055-ös kép éppen egy sarkon a képmezőbe forduló és velünk szembenéző családot nézné, miközben felé egy tiltó tábla néz, miközben az ő képterében egy kisfiú háttal nekünk épp pénzt vesz fel egy pénzautomatából, amely pénzautomata kvázi egy ablakba vagy tükörbe van ágyazva, amely tükörben azt látjuk, ami a „hátunk mögött” van.

Gulyás képeinek nagy erőssége ez a finom és bonyolult szerkesztésmód, amely a különböző képszereplők tekintetéből és így a szereplők viszonyából szerkeszt bonyolult és mesteri hálót. Akár így, utólagos szerkesztéssel, képek és ebben a könyvben: különböző terek, városok, falvak egymás mellé helyezésével.
Mintha a képpárok így teremtenének összeköttetést a helyek, terek, emberek között. Mintha eképp az idő is átjárhatóvá válna egy pillanatra.
Mintha pl. a 059-es kép 2005-ös komáromi, meglehetősen abszurd garázs-fodrászatába igyekezne vagy onnan jött volna ki a 060-as kép 2004-es, tatabányai kicsit furcsa vagy értelmi fogyatékos, szemüveges lánya a szokatlan frizurájával. Ebben az összefüggésben pl. finomodik, áthelyeződik pl. az az esetleges szánalom, voyeurség, amivel a lányt néznénk az önálló képen, mert a fodrászat abszurd teréből akaratlanul is humoros összefüggésbe kerül a haja. Azaz: két kép egymásra vonatkoztatásából egy sokkal bonyolultabb és ambivalensebb struktúra keletkezik, mintha a képek önmagukban állnának.

A 067-068-as képek viszonya elsőre nehezen átlátható, a 067-esen egy mészárszéki alkalmazott hátát látjuk, amint valószínűleg két fél sertést vagy más húsárut visz be egy ajtón, a 068-as képen egy hangsúlyosan és gyanakvóan felénk néző idős nő éppen valószínűleg valami ruhaárut vásárol egy másik hölgytől, háttérben kerítés, templom.
A képpár komplex, nehezen felnyíló, de épp ezért izgalmas. Egyébként a 067-es az én ízlésemnek az album egyik legjobb önállón megálló képe. Száraz, talányos, ám tényszerű, precízen, hidegen szerkesztett, majdnem szótlan kép. Síkok, felületek uralják, házfalak, csatorna: geometria, a személy szinte eltűnik, nem látszik, arctalan, és akkor a hús, csontok faktúrája, íve a fehér csuklyán, fekete háttér előtt, mint egy halk, de erős ütés.

A 070-es képen jobbról balra forduló két személy mintha a 069-es képen átlósan elhelyezkedő, a templomból épp kijövő négy idős embert nézné. Formailag is a két különböző képritmus, formaritmus egy gazdagabb ritmikává olvad össze.

A 084-es képből kinéző kisfiút, aki a kép terében mintha az élet nagy láncában lenne láncszem, mert idős férfi és fiatal anyja után ő a harmadik szereplő, tehát ezt a kisfiút ellenpontozná a 083-as kép buszának, autójának szélvédőjén lógó csontváz. A képviszonyok viszont humorosak is, mert a csontváz „komorságát” a mellette lógó légfrissítők ellenpontozzák.

Ideiglenes konklúzió

A Hon megítélésem szerint nem tökéletes mű. Ilyen formán nem éri el a 2002-es album színvonalát. Számításaim szerint a kötetnek több mint a fele gyengébb anyag, önismétlő, konvencionálisabb, üresebb „járat”, nagyjából a „szubjektív dokumentarizmus” kliséi, az utca embere nagylátószögű objektívvel „tárgyiasítva”, képből legtöbbször kinéző, járó-kelő, ülő, rossz arcú emberek, lerobbant tér, terekben. Kicsi-nagy, ifjú-öreg, fiatal, szép-öreg, csúnya konvencionális ellentétpárok. Pár példa: 001,003, 010, 013-014, 019, 020, 022, 028, 031, 039, 040, 061-062, 078, 080-081, 082, 091-092, 100, 103-104 stb., képek, üresjáratok.
Az album Hon koncepciója szerintem kevéssé termékenyen anakronisztikus és heroikus, túlzó és nem érintkezik, nem érinti a jobb képek értelmezhetőségét, nem ad hozzájuk semmit. Kevesebb, több lenne, kevesebbre vállalkozni, vállalni a szubjektivitást, nem akarni megtalálni semmi egyetlen, nagybetűs szót, fogalmat, konstrukciót. Képpárokban gondolkozni. Aminek ebben a kötetben sok nagyszerű példájával találkozni. Ezekből többet, radikálisabban és „szárazan”. Vagy az egyedül álló képek között is:
1. a komplexebbekből többet: pl. a 042-es kép, mint rejtett önarckép és tükröződések játéka, plusz a fogyatékos személy és az üveg mögött a jezsuita, tehát vallásos szimbólum, Isten jele, neve együtt, mint egy többjelentésű, gazdag és sokrétűen értelmezhető szerkesztésmód;
2. a finomak, talányosak közül többet: a 004-es kép majdnem személytelen, háttal álló kislánya, ahogy megérinti, megsimogatja a ló nagy, sötét tömegét;
3. a száraz humorúak közül többet: a 108-as kép kerámia vagy műanyag kutyája láncon, mégis az élő kutyáknál élőbben, mélabúsan, ám abszurdan és humorosan, vagy a 087-es kép "poénja" stb.
Az album tehát egyfajta elmozdulás jele, egy változásé, emiatt felemásak az eredményei, emiatt tökéletlen, de mindenképpen izgalmas, gazdag, sokrétű és jelentékeny teljesítmény.