(Gulyás Miklós: Hon. Magyarország keresése. Gulyás Miklós, Budapest, 2007)
Ebből adódik, hogy szövegem még erőteljesebben és tudatosabban széljegyzet, széljegyzetek sora, széljegyzetek széljegyzete csupán, nem törekedik teljes és kerek értelmezésre, mivel a „dolog” és az értelmezés eléggé és nem túlságosan termékenyen: nyitott még, már…
Az album elemzésébe bevonom Gulyás Miklós korábbi, 1 másodperc, Budapesti fényképek (Új Mandátum Könyvkiadó, Magyar Iparművészeti Egyetem, 2002.) c. albumát. Az összevetés minden különösebb ok nélkül is adódna, de elemzendő albumunk végén, a könyvészeti adatok között szerepel a következő mondat is: „Előző fotóalbumom 2002-ben, „1 másodperc, Budapesti fényképek” címmel jelent meg.”, ami számomra eléggé szokatlan közlés adott albumban [a teljességgel érthető [ön] reklámon túl], ezért mindenképpen figyelmet érdemel.
A 2002-es könyvében leírja a címben jelzett koncepcióját, emellett pár bekezdésben úgy általában reflektál szemléletmódjára, módszerére és jelzi elgondolásait a fotóról és a városról, vagyis egyfajta ars poeticát vázol fel. Szerepel a könyvben még egy felkért szerző írása is, mint, ahogy a Hon-ban, amelyekkel azonban komolyan nem foglalkoznék, hisz maguk az írások sem ilyen célból, okból születtek.
A Hon-ban csökken az „önszöveg” mennyisége, a könyvborítón egy viszonylag rövid fülszövegben jut hely az album koncepciójának kifejtésére. A hátoldalon pedig egy idézet Steinbecktől.
A 2002-es album koncepciója világos, mondhatni (fotótechnikai értelemben is) egzakt, budapesti képek, kb. 1 másodperc egy város életéből. Viszonylag „tág”, de mégis szikár és pontos koncepció.
A Hon koncepciója más, irodalmibb, narratívabb és voltaképp: [némileg, vállaltan anakronisztikus módon] többet, nagyobbat akaró, tehát, még „tágabb”.
A dolog ugyanis így néz ki: előbb Budapest, egy, de inkább a Város életéből 1 másodperc, utána, öt év múlva már egész Magyarország keresése, feltérképezése, be- és felmutatása, és nemcsak a mai országé, hanem úgymond talán az egész nemzeté, legalábbis nekem erre utal a szándékosan avíttas, nemes patinájú szó, a Hon, és annak konnotációi.
A Hon koncepciója, de inkább: története:„2002 telén kis torokfájás és hőemelkedés miatt feküdtem otthon, kint ronda idő volt, még örültem is, hogy így nyugodtan olvasgathatok. A kiszemelt mű John Steinbeck: Csatangolások Charleyval című könyve volt, mely lényegében útleírás. Az idősödő író egy lakóbusszal, öreg kutyája társaságában járja be Amerikát. Megtetszett a dolog, elhatároztam, ha majd jön a tavasz, elindulok, utazgatok Magyarországon és közben fényképezek. Az elkövetkező öt évben, mikor időm engedte, rendszeresen tettem ilyen túrákat. Egyedül, többnyire autóval mentem és olcsó szállásokon laktam. Utazás, felfedezés, fényképezés és a képekből történő utólagos építkezés mind egy egyelőre pontosan nem látható folyamat részei voltak. A valóság képét akartam, miközben tudom: a valóság érzetét lehet csak dokumentálni.”
A szöveg amúgy és az egész „terv”, ahogy az album címe is, némileg anakronisztikus és melankolikusan heroikus. Emellett az utazásnak, csavargásnak, országbejárásnak hatalmas irodalma, hagyományai vannak. Elég, ha csak az amerikai mítoszokra gondolunk (a steinbecki mellett), az Úton-ra, de akár az összes, európai csavargómítoszra vagy pedig a népi írók mozgalmára, mozgalmaira, a lemenésre a nép közé vagy ha eszünkbe jut a régi könyvsorozat, a Magyarország felfedezése. Vagy ad absurdum, a Mátyás király álruhában járja az országot c. elbeszélés. Szóval egy nagyon ősi és modern történet [toposz] a Gulyásé és az ő változata: heroikus. Keresni, megtalálni, felfedezni egy országot [de inkább hon-t, azaz: hazát, szülőföldet, otthont], egy ország arcát, képét: a „valóság képét”, azaz: „érzetét”. Egyedül elindulni, mint egy modern Odüsszeusz, hogy megtalálja a hazát, hogy hazataláljon voltaképp, szellemi értelemben persze. Elindulni, megkeresni valamit, ami nyilvánvalóan nincs, nem is volt, ami egy szellemi konstrukció inkább, mintsem valóság: heroikus.
A végeredmény pedig már előre „borítékolható”, egyedül lehetséges: egy saját, szubjektív változat [„szubjektív dokumentarizmus”], kép a „valóságról”, vagy amit valóságként megkonstruált magának, megkonstruál magának szükségszerűen minden ember, ahhoz, hogy élni tudjon.
A koncepció tehát nekem sok, értelmetlenül sok, szép, túlzó, heroikus túlzás. [Szubjektív dohogások: nem kellene keresni, mert van. Itt van. Meg azért sem kellene keresni, mert nem egy, hanem több. Többféle valóság, több réteg, több haza. De lehet, hogy ez bomlik itt ki, hogy nincs, hogy több. Több? Nekem egyfélének tűnik.]
A Hon kevésbé erősnek tűnik, kevésbé összefogott, sok az üresjárat, a halványabb kép, konvencionális megformálás, sok az ismétlődő szerkezeti, kompozícionális séma, ezért kevésbé tűnik invenciózusnak, változatosnak, néhol kifejezetten monoton. A 2002-es albumban 129 kép szerepelt, ebben 111, mégis a 111 végiglapozásába fáradok hamarabb bele. Ha máshogyan közelítem meg: az anyag szárazabb, mint a korábbi, kevésbé attraktívan fogalmaz a fotós, a formai truvájok, fotográfusi bravúrok hiányoznak, a fotós személyisége háttérbe húzódóbb. Szárazabb szerkesztés, tényszerűbb fogalmazásmód.
A sorozat-szerkezeti elemeket nézve: a 2002-es kötet „egyterű”, a tér Budapest, a képek beazonosítása helyszínek, terek, utcák neveivel történik, az anyagon belül azonban vannak egybefüggőbb egységek, alsorozatok: pl. fürdő, temető, ügető, operabál stb.
A Hon képek szerkezetileg egybefüggő sora, minden kép egy helységnévvel van jelölve. Ami észrevehető még, és ami számomra új és ami elkülöníti az albumot az előzőtől, a fokozottabb, tudatosabb képpárokban-való gondolkodás, képpár-szerkesztés, ami a képek elhelyezésében is megnyilvánul, mert az „egyedi” képek különálló lapokon, üres oldallal elválasztva szerepelnek, a képpárok két szemben lévő oldalon. Így a kötet struktúráját az egyedül álló képek és képpárok váltakozása alakítja. A képpár-alakító munka pedig nyilván utólagos szerkesztés. Nehezen hiszem, hinném, hogy előre átgondolt képpárokban gondolkodna Gulyás, hisz elég nehezen kivitelezhető, hogy egy képpár egyik elemét Komáromban, 2005-ben készíti el, a másik felét Sárospatakon, 2006-ban. A munka, az utólagos szelekcióé és párok kialakításáé. Azaz: a fotográfus a saját anyagát építőkockának véve megkonstruál egy új képi valóságot, többet, mást, mint amit akkor látott, amikor külön-külön elkészítette a képpárok elemeit.
A képpárokban való tudatos gondolkodásban látom az új album legfőbb erényét [a szárazabb fogalmazásmód mellett], másságát a 2002-es albumhoz képest. Így viszont, sok kép, amely önállóan nézve banálisnak, semmitmondónak tűnik, egy másik képpel „együtt-nézve” egészen más értelmet nyer. Eképp a két album fenti összevetése némiképp megtévesztő, mert a Hon sok hiányossága csak a másik album felől nézve hiányosság, a maga kontextusában, értelmezési mezőjében erény, másság.
A 007-008-as képpár esete majdnem ugyanez. A 007-en a két férfi mintha átsétálna, mintha egy plusz tér nyílna meg számukra a 008-as kép üres, „embertelen”, semmitmondó utcarészletében.
A 024-es képen a fiú mintha a 025-ös kép terébe tolná át a Trabantját, amely balról jobbra törekvő mozgás áttevődik a 025-ös kép Zsigulijára, ami egy karját széttáró férfihez vezet, mutat. Így a két képből állókép egyszerre humoros, irracionális és többértelmű.
Ugyanilyen, csak jobbról balra irányuló mozgás van a 026 és 027-es képpárokban, plusz egy zökkenő, hisz a 026-os éppen lépő alakjaiból csak közeli részlet, képkivágat látszik, míg a 027-es alakjai majdnem teljes alakjukban képbe vannak foglalva.
Az egyik legszellemesebb képpár a 054-055-ös. A 054-esen jobbra néző férfi mintha a 055-ös kép éppen egy sarkon a képmezőbe forduló és velünk szembenéző családot nézné, miközben felé egy tiltó tábla néz, miközben az ő képterében egy kisfiú háttal nekünk épp pénzt vesz fel egy pénzautomatából, amely pénzautomata kvázi egy ablakba vagy tükörbe van ágyazva, amely tükörben azt látjuk, ami a „hátunk mögött” van.
Gulyás képeinek nagy erőssége ez a finom és bonyolult szerkesztésmód, amely a különböző képszereplők tekintetéből és így a szereplők viszonyából szerkeszt bonyolult és mesteri hálót. Akár így, utólagos szerkesztéssel, képek és ebben a könyvben: különböző terek, városok, falvak egymás mellé helyezésével.
Mintha a képpárok így teremtenének összeköttetést a helyek, terek, emberek között. Mintha eképp az idő is átjárhatóvá válna egy pillanatra.
Mintha pl. a 059-es kép 2005-ös komáromi, meglehetősen abszurd garázs-fodrászatába igyekezne vagy onnan jött volna ki a 060-as kép 2004-es, tatabányai kicsit furcsa vagy értelmi fogyatékos, szemüveges lánya a szokatlan frizurájával. Ebben az összefüggésben pl. finomodik, áthelyeződik pl. az az esetleges szánalom, voyeurség, amivel a lányt néznénk az önálló képen, mert a fodrászat abszurd teréből akaratlanul is humoros összefüggésbe kerül a haja. Azaz: két kép egymásra vonatkoztatásából egy sokkal bonyolultabb és ambivalensebb struktúra keletkezik, mintha a képek önmagukban állnának.
A 067-068-as képek viszonya elsőre nehezen átlátható, a 067-esen egy mészárszéki alkalmazott hátát látjuk, amint valószínűleg két fél sertést vagy más húsárut visz be egy ajtón, a 068-as képen egy hangsúlyosan és gyanakvóan felénk néző idős nő éppen valószínűleg valami ruhaárut vásárol egy másik hölgytől, háttérben kerítés, templom.
A képpár komplex, nehezen felnyíló, de épp ezért izgalmas. Egyébként a 067-es az én ízlésemnek az album egyik legjobb önállón megálló képe. Száraz, talányos, ám tényszerű, precízen, hidegen szerkesztett, majdnem szótlan kép. Síkok, felületek uralják, házfalak, csatorna: geometria, a személy szinte eltűnik, nem látszik, arctalan, és akkor a hús, csontok faktúrája, íve a fehér csuklyán, fekete háttér előtt, mint egy halk, de erős ütés.
A 070-es képen jobbról balra forduló két személy mintha a 069-es képen átlósan elhelyezkedő, a templomból épp kijövő négy idős embert nézné. Formailag is a két különböző képritmus, formaritmus egy gazdagabb ritmikává olvad össze.
A 084-es képből kinéző kisfiút, aki a kép terében mintha az élet nagy láncában lenne láncszem, mert idős férfi és fiatal anyja után ő a harmadik szereplő, tehát ezt a kisfiút ellenpontozná a 083-as kép buszának, autójának szélvédőjén lógó csontváz. A képviszonyok viszont humorosak is, mert a csontváz „komorságát” a mellette lógó légfrissítők ellenpontozzák.
Ideiglenes konklúzió
Az album Hon koncepciója szerintem kevéssé termékenyen anakronisztikus és heroikus, túlzó és nem érintkezik, nem érinti a jobb képek értelmezhetőségét, nem ad hozzájuk semmit. Kevesebb, több lenne, kevesebbre vállalkozni, vállalni a szubjektivitást, nem akarni megtalálni semmi egyetlen, nagybetűs szót, fogalmat, konstrukciót. Képpárokban gondolkozni. Aminek ebben a kötetben sok nagyszerű példájával találkozni. Ezekből többet, radikálisabban és „szárazan”. Vagy az egyedül álló képek között is:
1. a komplexebbekből többet: pl. a 042-es kép, mint rejtett önarckép és tükröződések játéka, plusz a fogyatékos személy és az üveg mögött a jezsuita, tehát vallásos szimbólum, Isten jele, neve együtt, mint egy többjelentésű, gazdag és sokrétűen értelmezhető szerkesztésmód;
2. a finomak, talányosak közül többet: a 004-es kép majdnem személytelen, háttal álló kislánya, ahogy megérinti, megsimogatja a ló nagy, sötét tömegét;
3. a száraz humorúak közül többet: a 108-as kép kerámia vagy műanyag kutyája láncon, mégis az élő kutyáknál élőbben, mélabúsan, ám abszurdan és humorosan, vagy a 087-es kép "poénja" stb.
2 megjegyzés:
Megjegyzéseim a Hon c. fotóalbumom kritikájával kapcsolatban
Szerző: Cséka György
Meglepetéssel olvastam ezt a komoly és elmélyült írást, mely nemrég megjelent fotóalbumomat elemzi. Tényleg megtisztelőnek érzem, hogy valaki ennyire alaposan, minden részletre próbál odafigyelni, és így foglalkozik a munkámmal. A „meglepődés” tárgya még az is, hogy szerintem ez az írás (és a többi is) messze felülmúlja a szaklapokban a fotóról olvasható cikkek átlag színvonalát, a gondolatok helyett idegen szavakkal való dobálózást, némelyikhez lassan az idegenszavak szótára is kevés, de hol volt eddig Cséka György?
A kritika széljegyzet formációja, a sok kérdőjel egyenesen kínálja, hogy vele kapcsolatban, az alkotói szándék szintjén néhány megjegyzést tegyek. Itt a dolog természetéből adódóan azokra a részekre reagálok, melyeket én másképpen látok, de ismétlem nagyon jónak és hasznosnak tartom az ilyen fajta kritikát, örülök neki.
A könyv címéről, vállalkozásom indítékairól
A „Hon”címválasztás itt azt jelenti (ebben az összefüggésben), hogy nekem ez jutott, ilyen hon. Az archaizálás vicc, ennyiben inkább cinikus egy picit, mint heroikus, de remélem azért: az illendőség határain belül maradtam vele, mindenképpen ez volt a célom, lehet, hogy ezért érthető a szándék egy kicsit nehezebben. „Hon”-„Home”: otthon, (nem country nem land vagy nem state , pláne nem nation, különben az angol fordító, csak a hon szóból kiindulva a home megfelelést választotta, anélkül, hogy egyetlen képet látott volna az anyagból) az én érzetem a valahová tartozásról, az én honom, otthonom, az én történetem, ha máséra is hasonlít az sem véletlen. Komolyan nem értem mi ezzel a gond, miért nem érthető, vagy miért félreérthető? Pláne, hogy olyan jól meg van fogalmazva a kritikában: „kép a valóságról, vagy amit megkonstruált magának, megkonstruál magának minden ember, ahhoz, hogy élni tudjon” (igen, igen és én fényképész vagyok). A hon és az ország fogalmak között az alapvető különbség az, hogy a hon paraméterek nélküli fogalom, nincs fizikai kiterjedése, szemben az országgal, mert az nagyon is fizikai, akár statisztikai és földrajzi paraméterekkel is leírható, optikailag feltérképezhető rétegei vannak. Egy fotósnak nincs más választása, mint ezen keresztül megragadni az otthont. A hont nem lehet keresni, az országot igen, persze nem azt, hogy hol van, hanem a paramétereit. Könyvem címe ezért Hon, az alcíme pedig Magyarország keresése. Különben ebben is van utalás Steinbeckre (Amerika keresése) Nem szeretem a heroikus fogalmazásmódot (akkor nem apró-cseprő dolgokból építkeznék), bár ha valamit az ember nagyon meg akar csinálni beleeshet ebbe a csapdába, de ebben a kritikában szerintem ez túl van hangsúlyozva. Ami esetleg heroikusnak tűnhet azok valójában emlékképek, kvázi a gyerekkorból, ami szebb mindig, nemcsak az elmúlt idő, hanem a gyerek alapvető pozitív várakozása miatt (002, 004, 005, 009, 085). A kulcs kép pár, amire ez a szál kifut maga a kiemelt kép (085) és a mellé helyezett vonaton alvó kislány képe, a két kép máskülönben egyáltalán nem illene össze.
Sorozatom nem ország kép, hanem személyes állásfoglalás (szubjektív dokumentarizmus) arról szól, hogy nekem nem alapvetően a léttel van bajom, hanem azzal, hogy egy kevéssé élhető ország, (itt az ország a jó kifejezés) ahová születtem (születtünk), persze tudom, hogy van rosszabb is, de a bosszantó, hogy itt könnyen lehetne jobb is. Ezért kellett országban gondolkodnom. Nagyon konkrét utalások vannak erre a könyvben: az ajánlás az apámnak szól, akit nagyon szeretek, de első komoly harcaimat vele vívtam (szerencsére vívom ma is, vagyok ilyen hülye!). A mi konfliktusunk nem lehet egyszerűen, szokványos generációk közötti konfliktus, ez nem családi ügy (én 1957-ben születtem). Az utolsó képen az apám látható, ezt nem írtam oda, de ez a kép kilóg a többi közül, mert portré, ebből lehet tudni, hogy ő az akinek az ajánlás szól, és ez itt egy kicsit jelkép is, apáinknak szól, és ennyiben az ország sorsáról is. Én egy grófi birtokon nőttem fel, a kastélyba jártunk ebédelni, ahol a falakon óriási szocreál olajfestmények lógtak, ott ültünk azok alatt az intézetis gyerekekkel együtt (erre utaló képek is vannak a könyvben, innen a történelmi felhang a „heroizmus” 010, 011). Hát eszembe sem jutott nemzetvíziót felmutatni, én csak a saját lelki alkatomat, hovatartozásomat próbáltam elemezni vizuális jelek segítségével. Teljesen más albumok azok, amelyek egy könyvben próbálják bemutatni az ország történetét és jelenét, én csak utalásokat használok. Elmentem oda, ahol 4-éves koromig éltem, arra a környékre (Kunszentmiklós, Kunbábony, Apaj) és próbáltam összerakni valamit, hogy miért nem érzem magam olyan jól, mint akkor, és ennek a nemzethez nincs köze, a honhoz igen, és a valósághoz is. Amúgy fotográfusként ez érdekel, pont. Most egy teljesen másfajta fotóanyagot kezdtem csinálni mint amit tőlem eddig látni lehetett, a közös szál azonban éppen ez. (Szóval a kritikus erre irányuló megjegyzése helytálló.)
A Hon koncepciója szerintem nem irodalmibb, nem narratívabb attól, hogy itt a kiindulópont egy irodalmi mű volt. A fényképezést illető munkamódszerem nem változott, a különbség csak az, hogy az 1másodperc több kisebb anyagból (Keleti pályaudvar, Széchenyi fürdő stb.) van utólag összefűzve albummá, ez így több mint tíz évig készült. A Hon eleve egy egységként lett elképzelve, fotóalbumnak és 5 év alatt készült el.
„A dolog ugyan is így néz ki: előbb Budapest egy, de inkább a Város életéből 1 másodperc, utána, öt év múlva már egész Magyarország keresése felmutatása, és nemcsak a mai országé, hanem úgymond talán az egész nemzeté”
Ez a következtetés így nem áll meg! Az egy másodperc címként való használata játék, arról szól, ahogy az a magyarázó szövegben le is van írva, hogy a fotó is, akár a többi művészet végletekig szubjektív (akkoriban erről sok vita volt, a címválasztás ezekre reflektál). A Hon –nak ezt a címet már nem adhattam, mert le volt foglalva, unalmas is lenne de itt is ugyanez a helyzet, sőt ez kevesebb mint 1 másodperc az ország életéből miután kevesebb képből áll a sorozat.
A könyv konstrukciós váza:
Kapcsolat a múlttal (itt tudatosan használtam a magyaros fotográfia hatáselemeiből)
Szocreál
Kiskapitalizmus
Alapvetően ebben a sorrendben vannak a képek blokkosítva, de vannak „előrevágott” és visszatérő elemek, erre azért volt szükség, mert nem akartam fejezeteket alkotni, inkább egy folytonos dinamikát akartam kialakítani, ahogy a valóságban is vissza-visszatérő érzetekről van szó.
Az ismételgetett képelemekről
Ilyen kettő van a könyvben, a megfáradt, idős arcok, alakok (ezen belül is a „sapkás” nénik, illetve hölgyek, bocs már volt, hogy kijavítottak) és a különféle motorok. Sajnálom, hogy az elsőnek az indoklását konkrétan ki kell mondanom: itt lepusztítottak egy országot erkölcsi, szellemi, fizikai és esztétikai értelemben egyformán. Szerintem logikusan a mindenkori vezetői tették ezt, de politikával nem foglakozom. Engem az állag érdekel, pontosabban az, hogy én ezt, miképp élem meg. Gondolom világos, hogy én konkrétan „csak” az utca emberével (10 állampolgár közül 9) foglalkoztam, leginkább velük tudom azonosítani ma is magam, illetve ő általuk tudom kifejezni az érzéseimet, ezért kell időnként csavarognom. Az alakok tűző napon vannak fényképezve, mert így lesz bennük valami furán egyforma, közös és elhasznált. Azt akartam, hogy az én figuráim legyenek. Ennyiben nem a szereplőkről szól személy szerint a kép, inkább konstruált vízió, ezt nem elég egyszer eljátszani. A motorok valójában a magántulajdon kis szigetei, a tárgyfétis hordozói. Gyerekkoromban például a golyóstoll volt, ezen azért már túljutottunk. De az autó például sokkal inkább használati tárgy, szerintem csak a motorokon be lehetne mutatni a mentalitás változását, a motor mindig személyes, igaz itt ez csak érintve van, de fontos.
Gyengébbnek ítélt képek
A gyengébbnek ítélt képek nagy részével egyszerűen nem értek egyet. Vagy simán nem értem miért gyengébb: 001, 003, 019!, 20!, 028!, 031!, 40, 78!, 100!, vagy kellettek a koncepció pontosításához: 013 –014, 080-81, 091-092. A felkiáltójellel megjelölteket én a legjobb képek közé sorolom. A könyvemről a márciusi Fotóművészetben megjelenő anyaghoz, ahová 15 képet kértek, nem egyet beválogattam ezek közül. Így megnyugtat, hogy ezt nem tudom slendriánságként magamra venni, inkább véleménykülönbségnek gondolom a kritikusé és a sajátomé között.
A tökéletes művekről
Nem akarok magam ellen állást foglalni, de szerintem a 2002-es könyv sem tökéletes mű (hallgattam eleget akkor, hogy azzal mi a baj) Sőt szerintem tökéletes művek egyáltalán nincsenek, tovább megyek nem is lehet ilyeneket csinálni, erre csak törekedni lehet, de az kötelező. A Mona Lisából az idők során lefűrészeltek jó néhány centit, ez jót tett neki? Most tökéletes? Vagy azelőtt volt az? Esetleg így is az meg úgy is az volt? Hogy van ez?
Összességében ezt mondanám
Fotókritikánál jobban odafigyelni a belső, a médiumból adódó hatáselemekre.
A kép nem annyi, amelyet a rajta ábrázolt képelemek, vagy azok összeolvasása, illetve szavakba foglalása jelent. (A fotó kép esetében sem).
Gulyás Miklós
Kedves Gulyás Miklós!
Nagyon megtisztelő, hogy és ahogy reflektál, ilyen alapos formában az írásomra, örülök és köszönöm. Örülök minden nyugodt, elemző és érvelő beszélgetésnek a fotóról,amiből mindegyik fél tanul/hat, ebben az esetben főleg én, úgyhogy egyelőre csak annyit: írására egy külön blogbejegyzésben válaszolok majd, mert a dolog megérdemli az alaposabb tárgyalást, és mert Hon-kritikám megírása után maradtak bennem további kérdések és elégedetlenség is írásom bizonyos passzusaival szemben, szóval igyekszem körbejárni a dolgot alaposabban.
Cséka György
Megjegyzés küldése